Nagyon sikerült elkapni ezt a tekintetet — az éppen kendőjét igazító, tökéletesen sminkelt és kontyolt néptáncos lányét, Hollókőn. Büszke is voltam rá. Imádtam újra köztük lenni, mert nagyon hiányoznak a néptánccsoporttal töltött percek, évek.
A kétperces öltözések a fellépések között, amikor hosszú alsószoknyáról kellett nagyalsóra váltani, miközben láttam, hogy a párom lába épp nem fér bele a csizmába, mert előző éjjel túrázni volt. De ez volt a legjobb koreográfia, és örültünk, hogy felléphetünk — szóval muszáj volt, hogy beleférjen!
És belement. És ott voltunk. Csak táncoltunk és mosolyogtunk.
Amikor őket néztem, újra éreztem azt a vibrálást.
Aztán úgy éreztem, kitehetem ezt a képet az Instára, megjelölve Hollókőt. De igen ám — valaki felismerte a lányt, és megkeresett. Megijedtem. Nem szabadott volna? Meg kellett volna kérdeznem előtte? Mit fog mondani?
De csak annyit kért, hogy küldjem el neki a képet, mert nagyon tetszik neki.
Hallottam, ahogy a kő legördül a színpad deszkáiról — pontosan úgy, ahogy a szívemről is.
És abban a pillanatban újra éltek bennem az emlékek — azok a feszültséggel teli, örömtől vibráló percek, amikor táncoltunk.
