Ez tényleg egy igazi szempillantás volt…
Nagyon sikerült elkapni ezt a tekintetet — az éppen kendőjét igazító, tökéletesen sminkelt és kontyolt néptáncos lányét, Hollókőn. Büszke is voltam rá. Imádtam újra köztük lenni, mert nagyon hiányoznak a néptánccsoporttal töltött percek, évek.
A kétperces öltözések a fellépések között, amikor hosszú alsószoknyáról kellett nagyalsóra váltani, miközben láttam, hogy a párom lába épp nem fér bele a csizmába, mert előző éjjel túrázni volt. De ez volt a legjobb koreográfia, és örültünk, hogy felléphetünk — szóval muszáj volt, hogy beleférjen!
És belement. És ott voltunk. Csak táncoltunk és mosolyogtunk.
Amikor őket néztem, újra éreztem azt a vibrálást.
Aztán úgy éreztem, kitehetem ezt a képet az Instára, megjelölve Hollókőt. De igen ám — valaki felismerte a lányt, és megkeresett. Megijedtem. Nem szabadott volna? Meg kellett volna kérdeznem előtte? Mit fog mondani?
De csak annyit kért, hogy küldjem el neki a képet, mert nagyon tetszik neki.
Hallottam, ahogy a kő legördül a színpad deszkáiról — pontosan úgy, ahogy a szívemről is.
És abban a pillanatban újra éltek bennem az emlékek — azok a feszültséggel teli, örömtől vibráló percek, amikor táncoltunk.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem: elég volt a narancssárgából.
Valami ilyesmi érzés volt az is, amikor elhatároztam, hogy elindítom ezt az oldalt.
Változtassak? Jó lesz? Vagy jobb volna a megszokott, a biztonságos?
De vágytam valami újra, valami másra. És tudom: nem lehet csak úgy, varázsütésre mindent átfesteni.
Úgyhogy kezdtem a fal színével.
Most pedig talán magamat is kékre festem.
Egy új hangulat.
Egy új moodboard.
Egy új kezdet.
Van néhány képem, amit kitettem már máshova is.
Instagramra kerülnek azok, amik „jól mutatnak”. A színek, a fény, a pillanat. Azok, amikhez jön a lájk, a szívecske, a „jól elkapott!” komment.
Facebookra megy néha egy családos, barátos, eseményes darab – az ismerősök miatt.
Ezek azok a képek, amiknek a sorsát nem akarom pár másodperces figyelemre bízni.
Ahol nem a kompozíció számít elsősorban, hanem az érzés, ami bennem volt, amikor elkattintottam.
Amit nem lehet egy emojival visszajelezni.
De vannak azok a képek, amiket valahogy nem tudok csak úgy oda rakni.
Nem azért, mert túl személyesek – nem szerepelek rajtuk. Hanem mert… sokkal jobban tetszenek, és talán épp ezért nehezebb megmutatni őket.
Mintha túl sokat jelentenének ahhoz, hogy gyorsan elsüllyedjenek egy görgetés közben.
Ezért van ez a blog.
Ide teszem azt, amit eddig magamnak tartottam meg.
Hátha itt másképp nézed. Talán lassabban.
Talán egy pillanatra megállsz, és elolvasod, amit gondoltam, amikor nem mondtam el senkinek.
Ez itt most az első ilyen.
Nem a legjobb. Nem a legtöbb. Csak az első.
A többi majd jön.
