Van néhány képem, amit kitettem már máshova is.
Instagramra kerülnek azok, amik „jól mutatnak”. A színek, a fény, a pillanat. Azok, amikhez jön a lájk, a szívecske, a „jól elkapott!” komment.
Facebookra megy néha egy családos, barátos, eseményes darab – az ismerősök miatt.
Ezek azok a képek, amiknek a sorsát nem akarom pár másodperces figyelemre bízni.
Ahol nem a kompozíció számít elsősorban, hanem az érzés, ami bennem volt, amikor elkattintottam.
Amit nem lehet egy emojival visszajelezni.
De vannak azok a képek, amiket valahogy nem tudok csak úgy oda rakni.
Nem azért, mert túl személyesek – nem szerepelek rajtuk. Hanem mert… sokkal jobban tetszenek, és talán épp ezért nehezebb megmutatni őket.
Mintha túl sokat jelentenének ahhoz, hogy gyorsan elsüllyedjenek egy görgetés közben.
Ezért van ez a blog.
Ide teszem azt, amit eddig magamnak tartottam meg.
Hátha itt másképp nézed. Talán lassabban.
Talán egy pillanatra megállsz, és elolvasod, amit gondoltam, amikor nem mondtam el senkinek.
Ez itt most az első ilyen.
Nem a legjobb. Nem a legtöbb. Csak az első.
A többi majd jön.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem: elég volt a narancssárgából.
Valami ilyesmi érzés volt az is, amikor elhatároztam, hogy elindítom ezt az oldalt.
Változtassak? Jó lesz? Vagy jobb volna a megszokott, a biztonságos?
De vágytam valami újra, valami másra. És tudom: nem lehet csak úgy, varázsütésre mindent átfesteni.
Úgyhogy kezdtem a fal színével.
Most pedig talán magamat is kékre festem.
Egy új hangulat.
Egy új moodboard.
Egy új kezdet.
